Tüskevár kicsit “más” szemmel

«…úgy érezte, hogy az a fojtott végtelen erő az ő mellkasát is szétveti, egy rettenetes, recsegő, az egész eget széthasító lobbanásban feloldódott minden. Tutajosunk félig vakon, de erősen igyekezett a kunyhóba, mert az istennyila mintha végigrepesztette volna az égi óceán fenekét: locsogva dőlt a földre az eső. (…)Vetkőzzék le, és álljon ide a tűz mellé, meglátja, milyen jót tesz… Tutajosunk duzzogva vetkőzött, de a jó meleg megbékítette. (…) Matula a tűzre nézett elgondolkodva. – Hanem – és hármat szívott a pipán, mintha ezalatt még egyszer meggondolná, amit mond –, hanem azt meg kell hagyni, Gyula, tüzet már tud rakni… Tutajosunk kissé elpirult a dicsérettől, s foszlott bőrözete alatt végigbizsergett valami simogatás, ami nagyon hasonlított ahhoz az érzéshez, amikor Kengyel azt mondta: “Látod, Ladó, ezt nevezem én feleletnek! Csak azt szeretném tudni, máskor hol az eszed.” – … – mert – folytatta Matula – tüzet rakni nem tud mindenki. A tűzrakást nem lehet csak úgy összehányni, de egymásra rakni sem, hogy ne legyen lélegzete. A tüzet meg kell építeni, mint a házat… szóval így, ahogy ez van! A gatyáját miért nem veti le? Gyula enyhén megrándult, aztán idegenkedve végignézett ösztövér mivoltán. – Megszárad így is… – Okosabb, ha leveti… Ezek után Tutajos nem tehetett mást, mint szemérmeskedve ugyan, de kibújt a nevezetes ruhadarabból, és a lehető legkisebb méretűre összehúzván magát, ott állt, mint Ádám, aki azonban valószínűleg daliásabb lehetett. A túlzott szeméremérzet azonban lassan lefoszlott róla. Amint végignézett magán, alig ismert saját testére, melyet a nap, a sásvágások, karcolások és terjedelmes kék foltok térképeztek összevissza. A bőr, amit hozott, alaposan meg volt szabdalva, és tejfehérsége eltűnt, mint márciusban a hó, amikor kibújnak alóla barna szántások. – Kezd színe lenni – bólintott az öreg, és szemében olyan természetes mérlegelés volt, mintha egy csikót nézett volna a vásáron, egy fát az erdőn vagy egy csónakot a vízen.  És Gyula, aki még Piri mama előtt sem vetkőzött le soha, most ezt természetesnek érezte, és mélyet lélegzett, mint aki átugrott egy árkon vagy kiérkezett valami ködös alagútból. A tűz sütött, és a lángoknak már fénye volt, amikor felvette a megszáradt ruhákat. Úgy érezte: a puhára száradt ruhákkal valami élő meleg veszi körül, valami biztonságos erő, valami bátor nyíltság, valami más, mint ami eddig volt. – Gergely bácsi – kezdte akadozva –, senki előtt nem szoktam levetkőzni. Matula mereven nézte a tüzet, s hosszú ideig nem válaszolt. Ez a gyerek, ez az idegen, kapkodó, puha lélek, most szólította így először, és nem is tudta, Matula is. csak érezte, hogy a fiú valóban levetkőzött. – Jobban szeretem, ha azt mondja, hogy Gergő… – mondta Matula kis idő múlva – mert errefelé úgy mondják.